141/7. A vákuumos elszívó — A nedvkeringési felderítés

A szabályos, porszívózásszerű szippantás ritmikus fémkattogásba csapott át, ahogy a sötét folyosó végéből egy bronzkerekeken guruló, sárgaréz csövekkel borított vákuumtartály gurult elő. A szerkezet láthatóan nem port gyűjtött, hanem a parketta réseiből szívta fel a felesleges vizet, gondosan ügyelve arra, hogy a friss gyökérzet ne kapjon túlzott öntözést.
Az Antikvárius megdermedve figyelte, ahogy az automata szívófej közvetlenül a cipője orránál torpant meg. A gép tetején lévő rézmutató kilengett, majd egy csengő kíséretében zöld jelzésre váltott. A karja alatt lapuló, meleg bőrmappa erre halk cuppanással egy kis adag gőzt eresztett ki magából, szinte jelezve a szívóberendezésnek, hogy a nedvességáramlás elérte az ideális szintet.
Az Antikvárius óvatosan megpróbálta benyújtani a kezét a zakója belső zsebébe, hátha lelel egy zsebkést a gyökerek elvágásához, ám a gomblyukaiból előtörő zöldes indák finoman rásimultak a csuklójára, korlátozva a heves mozdulatokat. A szerkezet oldalából ekkor egy vékony, perforált papírszalag futott ki, rajta a legújabb hivatali megállapítással: „Talajnedvesség megfelelő. A 141/B tétel begyökerezési fázisa stabil.”
A folyosó túloldalán nyíló nehéz tölgyfaajtó mögött ekkor tompa, rezes kongás rezdült meg, és a parkettalécek mélyén megindult egy nehéz, lassan vibráló áramlás.