141/4. A melegedő iratgyűjtő — A megrekedt áramlás

Az Antikvárius megdermedt, ujjaival görcsösen szorítva a viasszal lefojtott, de még mindig gyanúsan meleg bőrmappát. A tisztviselő már hátat is fordított neki, mintha egy lélegző hivatali irat átadása a legtermészetesebb dolog lenne a világon, és fásult aprólékossággal folytatta egy vaskos lexikon gerincének sörtefésülését. Az Antikvárius igyekezett racionális magyarázatot találni a fanyar fenyőillatra és a bőr alól áradó, ritmikus lüktetésre. Bizonyára csak a friss méhviasz és a pincében uralkodó fülledt nyirkosság kémiai reakciójáról van szó, nyugtatta magát feszülten, miközben óvatosan hátrálni kezdett a nyikorgó könyvlifttől a sötét folyosó felé. Elvégre a hivatali archívumok híresek a különös, szerves tartósítási eljárásaikról; a hirtelen jött forróság csupán a belső szigetelőréteg természetes bomlási folyamata.
Ám ahogy a nehéz mappát szorosabban a hóna alá szorította, a fémkapcsok közül halk, száraz roppanás hallatszott. Az egyik rézgomb – amely hajszálpontosan úgy festett, mint Henderson tanácsos egyenruhájának elveszett darabjai – kattanva elfordult. A gomb apró nyílásából egyetlen tűhegyes fenyőtű döfött ki, egyenesen az Antikvárius ujjbegyébe. A szúrás helyén nem vér serkent ki, hanem egy parányi, fás tapintású rügy kezdett azonnal növekedni a bőre alatt. Ekkor a mélyből, a csigalépcső felől nehéz, cipőcsikorgató léptek zaja morajlott fel.