141/1. A doromboló könyvtár — A hivatali fésülés

Az Antikvárius lassan, lábujjhegyen hátrált a kattogó présgép és a frissen lombkoronává lényegült Henderson Tanácsos elől. Henderson arcán már csak a fásultság halvány erezete látszott, ahogy fegyelmezetten tartotta a „Szigorúan bizalmas” feliratú, megsárgult aktákat. Az Iktatófőnök nem nézett feléjük; egy kis fém öntözőkannából módszeresen adagolta a langyos vizet a Tanácsos bal cipőjére, amelyből apró, fehér gyökérszálak keresték a rések közötti porhanyós koszt.
– A jövő héten már a tölgyfalevelek száradását is iktatjuk – jegyezte meg az Iktatófőnök szárazon, miközben egy újabb stóc papírt egyensúlyozott Henderson megnyúlt ujjai közé.
Az Antikvárius torka kiszáradt. Tudta, hogy ha még öt percet marad ebben a fojtogató páratartalomban, rajta is rügyezni kezd a gomblyuk. Megfordult, és a folyosó felé osont, remélve, hogy a hivatali folyosók labirintusa visszavezeti őt a biztonságos, poros könyvei közé. A nehéz tölgyfa ajtó mögötte halkan kattanva záródott be.
A kihalt folyosón azonban nem a megszokott csend fogadta. Egy közeli ajtó résén át halk, ritmikus kaparászás szűrődött ki, mintha valaki tucatnyi apró szöggel karcolná a parkettát. Az Antikvárius óvatosan benézett. Odabent egy tisztviselő ült az asztalánál, és egy fényes, sárgaréz fésűvel módszeresen fésülte a polcokon sorakozó, vastag bőrkötésű könyvek gerincét. Az asztal sarkán egy magára hagyott, apró ezüstcsengő állt, amely rejtélyes módon magától pendült meg időnként.