139/7. A mennyezeti hajtás — A függőleges felderítés

Henderson Tanácsos egyetlen pillanatig sem teketóriázott. Félretolta a bőrkötésű iratgyűjtőt, s határozott léptekkel a stukkóhasadékból lelógó rézkarimás bimbó alá állt. A fali óra ingája továbbra is mániákus pontossággal ketyegett, bár a hangja most már bizarr módon egybecsengett a segéd gomblyukából kiágazó erek ütemes lüktetésével.
– A mennyezeti növekmény jelenléte szerkezeti felülvizsgálatot tesz szükségessé – jelentette ki a Tanácsos, majd gondolkodás nélkül fellépett a földbe gyökerezett tölgyfaasztal szélére. A cipője talpa alatt halk reccsennéssel elpattant egy friss hajtás, ám a bútor meg sem rezzent: a parkettát átfúró gyökérzet már szilárdan rögzítette az építményt.
Az Antikvárius hátratett kézzel lépett közelebb, és rézszemüvegét feljebb tolva tanulmányozta a plafonról csüngő növényi alkatrészt.
– Óvatosan, Tanácsos úr – jegyezte meg fojtott hangon. – A virágkehely belső szerkezete nem szirmokból, hanem finomra hajtogatott, viaszolt átmenőlevelekből áll. Ha nem megfelelő szögből közelíti meg, a huzat automatikusan érvényesíti a kézbesítési eljárást.
Henderson nem törődött a figyelmeztetéssel. Mellényzsebéből előhúzta a hivatalos csipeszt, és hűvös szakszerűséggel megkocogtatta a rézkarimát. A bimbó ekkor halk sziszegéssel kipattant, s a levegőbe nem virágpor, hanem egy áttetsző, szárított cellulózhártya hullott – egyenesen a Tanácsos kinyújtott tenyerébe.
A hártyára rajzolódott erezet hajszálpontosan mintázta a Főigazgatóság alagsori szellőzőrendszerét, amelyen a gyökérzónák már teljesen átvették az irányítást.
A terem sarkában álló réz szellőzőrács mögött ekkor mély, szívó morajlás támadt, mintha a padló alatti sötétségben valaki egy köteg nedves bizonylatot próbált volna átpréselni a csővezetéken.