139/1. A teadélután iktatása — Az aroma eredete

A Főigazgatóság harmadik emeleti tanácstermében a délutáni órák csendjét csupán a zsebórák egyenletes ketyegése törte meg. A tölgyfa asztal körül három tisztviselő ült, élükön a Tanácsossal, aki méltóságteljes gondossággal igazgatta el mellényén a sárgaréz láncot. A napirend utolsó pontja a szokásos, négy órai frissítő volt, amelyről a hivatali szabályzat szigorúan rendelkezett.
A kisasztalon finom porcelánkanna gőzölgött. A vászonkötényes segéd mély meghajlással töltötte tele a csészéket, majd áhítatos csendben visszahúzódott az ajtó mellé. A Tanácsos felemelte a sajátját, beleszagolt a sűrű, borostyánszínű italba, s elégedetten hunyta be a szemét.
– Rendkívül karakteres, komoly aroma – jegyezte meg a szomszédjának. – Szinte érezni benne a pergamen korát és a nyomdafesték fanyar nosztalgiáját. Hol szerzik be ezt a keveréket?
– Helyi, alagsori forrás, uram – válaszolt szelíden a hivatali segéd. – A fitológiai osztály legújabb besorolásaiból származik. Állítólag rendkívül jó hatással van a memóriára és a hivatali fegyelemre.
A Tanácsos kortyolt egyet, majd finoman a csészealjra helyezte a porcelánt. A tea íze váratlanul mély, szinte megszólalóan ismerős volt. A folyosó felől ekkor halk, szabályos csikorgás hallatszott, mintha egy guruló állvány közeledne a zárt tölgyfa ajtó felé.