138/7. A fitológiai végtermék — A teadélután aromája

A lehullott rézplaketten a 402-es fülkeszám ragyogott. Az Antikvárius végleges, rendszertani helye a folyosó hűvös csendjében tökéletesen illeszkedett a hasonlóan fényesre lakkozott, méltóságteljesen hallgató adattároló növények végtelen sorába. Az adminisztratív örökkévalóság megnyugtató, szigorú rendje borult a csarnokra.
A folyosó távoli végén nehéz léptek visszhangoztak. Egy vászonkötényes hivatali segéd lépdelt végig a sorok között, kezében fényes rézollóval és egy zsinórral átkötött papírzacskóval. Megállt a 402-es fülke előtt, szakértő szemmel végigmérte az Antikvárius vastag, kikeményedett hajtásait, majd elégedetten bólogatott.
– Kiváló minőségű kettes osztályú tétel – mormolta a segéd, és az állványra függesztett leltári bizonylatra pillantott. – A lakkbevonat rugalmas, az illóolaj-tartalom kiegyensúlyozott.
Azzal a rézollóval egyetlen határozott mozdulattal levágott három dús, gyantás hajtást az Antikvárius csúcsáról. A metszés helyén apró, aranyszínű csepp csillant meg, de az Antikvárius felületi keményedése miatt már fájdalmat sem érzett. A segéd a zacskóba szórta a leveleket, ráütött egy piros bélyegzőt, amelyen a következő felirat állt: „Főigazgatósági Menza – Prémium gyógytea-keverék”.
– Milyen szerencse – jegyezte meg magában a férfi, miközben elégedetten megszagolta a tasak tartalmát. – A tegnapi adag kissé dohos volt, de ez a mai tökéletesen hozza a régi könyvek és a menta aromáját. A tanácsos úr imádni fogja az uzsonnához.
A segéd sarkon fordult, és fütyörészve elindult a lépcső felé. A távoli teakonyha felől vízforraló halkan sistergő hangja hallatszott, s a sötét folyosón egy magányos, rézből készült teaszűrő koppant a finom porceláncsésze szélén.