138/6. A leltározott mozdulatlanság — A csattanó bélyegző

A könyv lapjai maguktól nyíltak ki, finom sárgaréz csipeszek ütemes kattogása kíséretében. A levelek felett meglóduló hideg huzat megcsörrentette a megkeményedett, lakkbevonatú hajtásokat, ám az Antikvárius már egyetlen mikrométert sem tudott mozdulni. Csupán dermedt fénycsíkként tükröződött vissza rajta a falba épített sárgaréz gázlámpa imbolygó lángja.
A leltárkönyv sárgult oldalára egy nagyméretű, tintás bélyegző csapódott le száraz, hivatali csattannással. A lenyomat pontosan felülírta a korábbi feljegyzéseket: „II. osztályú fitológiai adattároló. Állapota: tartósított. Tápanyag-igény: megszűnt.”
A mechanikus kar ezután nem habozott. A nehéz kötetet egyetlen mozdulattal visszahúzta a sötét nyílásba, miközben az Antikvárius alatti tartóállvány halkan zökkenve megdőlt. A görgős sín lassan gurítani kezdte a mozdulatlan növényállványt a végtelenbe nyúló alagsori folyosó mentén, ahol szigorú rendben sorakoztak a hozzá hasonlóan lelakkozott, némán csillogó adattároló növények.
Ahogy a sín végén a kerekek megálltak egy számozott fülke előtt, egy apró rézplakett pattant ki az állvány széléből, s halkan csörrenve hullott a hűvös kőlapra.