138/5. Az alagsori felderítés — A csillogó konzerválás

A réz fogaskerék halkan csörrenve gurult végig a hűvös kőlapokon, majd pontosan az Antikvárius talpazatánál állt meg. Nem maradt gazdátlanul: a fali résből egy vékony, csuklós sárgaréz kar nyúlt ki, amely meglepő gondossággal emelte fel, s illesztette vissza a fal mögötti ketyegő mechanizmusba.
Az Antikvárius törzsére préselt rézszegecs ütemes kattogással reagált a szerkezet működésére. A szomszédos polcokon sorakozó, zöldellő iktatófák némán rezdültek meg. Úgy tűnt, az alagsori osztályzat nem csupán puszta tárolást jelent: a fali fülkéből finom, permetező fúvóka bújt elő, amely illatos, párás ködbe burkolta a frissen besorolt növényállványt.
A hivatali apparátus láthatóan elkötelezte magát a tökéletes állagmegóvás mellett. A nedvesség bizsergető frissességgel terjedt el a levelek felületén, s az Antikvárius már-már úgy érezte, a bürokratikus átsorolás kifejezetten áldásos gondoskodással jár.
Ám a permet első cseppjei pillanatok alatt megkeményedtek a levelein. Az áttetsző folyadék nem táplálta, hanem merev, üvegszerű lakkréteggé dermedt a hajtásokon, teljesen elzárva a nedvkeringést a külvilágtól. Az ellátás nem ápolás volt, hanem végleges konzerválás: a növényt mozdulatlan, örökös irattári műtárggyá merevítették.
A fali fülkében ekkor halkan megszólalt egy apró rézcsengő, s a mechanikus kar egy súlyos, fekete leltárkönyvet tolt ki a polc szélére.