138/2. A belső átmenőforgalom — A nyitott ablak illetéke

Az ablak mögül nem friss levegő, hanem a frissen olajozott gördülőpályák jellegzetes, fanyar szaga csapott ki. A fémkar precíz, szinte leereszkedő mozdulattal emelte el a megtelt porceláncsészét az Antikvárius törzsétől, majd a nyíláson át egy belső csőpostajáratba ürítette. A nedvkeringési bizonylat ezzel hivatalosan is lekönyveltnek minősült.
A szervizakna szűkös padlózata ekkor váratlanul megbillent. Az Antikvárius gallyai reflexszerűen kapaszkodtak volna a szomszédos gőzcsövekbe, de a hivatali infrastruktúra nem tűrte az egyéni mentőakciókat: a lábai alatt lévő lemezalap zökkenőmentesen gördült előre a nyitott kiszolgálóablak sötétjébe.
A nyílás mögött egy méretre szabott, sötétbarna bársonnyal bélelt faláda várakozott, amelynek nyitott fedelét két finom szervo-rugó tartotta egyensúlyban. A szerkezet nem kérte a beleegyezését; a gördítőszíjak kimérten betolták az Antikvárius gyökérzetét a bársonyszövet selymes mélyére, mintha csak egy különösen törékeny hivatali főkelléket helyeznének el a szállítódobozban.
Mielőtt a láda fedele nehéz kattanással rázárult volna, a résen át még becsusszant egy sárgaréz pecséttel ellátott kartoncédula: „II. Osztályú Élő Adattároló – Átküldve a Központi Elosztóhoz.” Az Antikvárius a vaksötétben döbbent rá, hogy a rázkódás csillapítására szolgáló bársonybélés felháborítóan kényelmes. A doboz ekkor nekilendült a lejtős csúszdán.
A csőrendszer mélyén visszhangzó gőzcsiszolás már egy sokkal nagyobb, csarnokméretű elosztóközpont moraját vetítette előre.