137/6. A kódolt nedvkeringés — Az utolsó távirat

A rézcsengő tompa csendülése után a szellőzőrács fémkarja félrecsúszott. Az Antikvárius levelei elfehéredtek a feszültségtől, ahogy a gőzvezeték forró lökete átpréselte a kódolt jeleket a gyökérzetén.
A rács mögötti mélyedésben nem a Központi Elosztó távíróközpontja lapult. Egy apró, óraműves szedőgép állt ott, amelynek fém ujjai elképesztő sebességgel csattogtak egy görgő papírszalagon. A nedvkeringés rezonanciája nem államtitkokat továbbított, hanem betűről betűre fordította le az Antikvárius bensőséges rettegését.
– Ritka árnyalt fogalmazás – mormolta egy rekedt hang a sötétből. Egy zsíros kötényű alak nyúlt be, és letépte a teleírt szalagot. – A II. osztályú növényi szorongás adja a legszebb tárcanovellákat. A Hivatali Közlöny olvasói imádni fogják ezt a fejezetet.
Az Antikvárius kétségbeesetten megrezzentette a leveleit. Nem stratégiai adattároló volt, csak egy élő, nedvkeringéssel hajtott tintapárna, amely saját félelméből gyártotta a délutáni olvasnivalót a bürokratáknak.
A rács kattanva bezáródott. A szervizakna sarkában, a gőzcsövek mögött ekkor egy sárgaréz gramofontölcsér billent meg, és a tűje csendben lesüllyedt egy karcolt viaszhengerre.