136/2. A szervizkocsi vizitje — A viaszolt jóváhagyás

A kerekeken guruló rézdoboz pontosan a terrakotta cserép előtt állt meg. A tetején forgó rézcsengő halk, egyenletes zümmögésbe csapott át, mintha egy túlfeszített óramű próbálná kiszámolni a hivatali csönd pontos súlyát.
Az iktatópult mögött ülő kishivatalnok elégedetten bólintott, majd belekortyolt a saját, pontosan négy és fél percig áztatott teájába.
– A menetrendszerű szervizkocsi – jegyezte meg félhangosan, miközben ceruzájával apró pipát tett a „Növényi karbantartás” rovatba. – Pontos, mint a naptári napforduló.
Az Antikvárius megdermedt a cserépben. Kabátja hajtókáján a párafoltos tölgyfalevél elnehezült, s riadtan próbált minél inkább egy közönséges, viaszolt levelű szobafenyőre hasonlítani. A rézkocsi hátuljából ekkor finom mechanikájú fémkar emelkedett ki, amelynek végén apró, polírozott szike és egy miniatűr ecset csillogott.
A fémkar azonban nem a lombkoronát vett célba. A cserép pereméhez nyúlt, és precíz, szinte gyengéd mozdulattal felkente rá a hivatali minőségellenőrzés sárga viaszpecsétjét. A művelet nem tartott tovább három másodpercnél, ám mielőtt a kar visszahúzódott volna a rézházba, az apró csipesz elengedett egy parányi, fémből öntött sorszámot, amely halkan elsüllyedt a nedves humuszhajlatban.
A kocsi megfordult, és ugyanolyan ritmikus kattogással indult vissza a főlépcső alatti sötétségbe. A csarnok hűvös levegőjében ekkor valami halkan megreccsent a cserép mélyén.