136/1. A teadélután iktatása — Csendes szerviz

A Központi Elosztó márványcsarnokában a délután három óra mindig a precíziós szünet ideje volt. Az iktatópult mögött ülő kishivatalnok pontban tizennégy óra ötvenkilenc perckor porolta le a porcelán csészéjét, s készítette elő a szálas fekete teát. A művelet nem tűrt elhajlást: a forró vizet pontosan négy és fél percig kellett a leveleken hagyni, semmivel sem tovább.
A pult mellett gőzölgő, mázas terrakotta cserépben az Antikvárius – hivatalos besorolása szerint Irodai Főnövény – méltóságteljes mozdulatlansággal tűrte a csarnok hűvös huzatát. Kabátja hajtókáján a pára hatására kissé zöldellni kezdett az elszáradt tölgyfalevél, de ezt a szolgálattevő tisztviselő csupán természetes párolgási jelenségnek tudta be.
A kishivatalnok méréseket végzett. Egy sárgaréz szögmérővel megvizsgálta a törzs dőlésszögét, majd vastag iratrendezőbe jegyezte fel a kapott értékeket. A Központi Elosztóban minden élőlénynek és tárgynak pontos jegyzéke volt; ha egy növény túlságosan jobbra dőlt volna, az felborította volna a hivatali esztétika kényes egyensúlyát.
– Kiváló állapot – mormogta a tisztviselő, miközben kis mérőpohárból pontosan kétszáz millilitre langyos tápoldatot öntött a cserép humuszhajlatára. – A gyökérzet stabilizálódott.
Ekkor azonban a csarnok túloldaláról, a főlépcső alatti sötét folyosóról halk, ritmikus kattogás hallatszott. Nem a megszokott iratmegsemmisítő volt az. Egy kis méretű, kerekeken guruló rézdoboz közeledett a márványlapokon, tetején egyetlen, lassan forgó rézcsengővel.