135/10. Az irodai főkellék — A fitológiai végkifejlet

A meredek cső egy üvegházszerű, gőzölgő csarnokba torkollott, ahol a levegőt nedves tőzeg és ózon szaga töltötte be. Az Antikvárius meglepően puha, laza földkupacra érkezett. Mielőtt feltápászkodhatott volna, két finom mechanikájú fémkar csapott le rá: nem fűrészekkel, hanem sárgaréz öntözőkannákkal és lapátokkal.
A gépezet meglepő gondossággal egy embermagas, mázas terrakotta virágcserépbe állította az öregembert. A hidraulikus karok friss humuszt lapátoltak a térdéig, óvatosan tömörítve körötte a tőzeget, majd langyos tápoldatgőzt permeteztek a kabátjára. A fején díszelgő elszáradt tölgyfalevél a párára halk sercenéssel kiegyenesedett.
– A fitológiai átsorolás befejeződött. Az élő mintapéldány gyökereztetése sikeres – hirdette ki a fali réztölcsér.
Egy gördülő fémállvány közeledett, rajta egy réztáblával, amelyet apró mechanikus kalapácsok szegecseltek a cserép peremére. Az Antikvárius a pápaszemét megtörölve hajolt előre, hogy elolvassa az iktatást: „Központi Elosztó – Irodai Főnövény. Öntözés naponta kétszer. A levelek tépkedése szigorúan tilos!”
A csarnok automata tolóajtaja feltárult, s a cserepet finom görgők kigurították a főlépcsőház márványcsarnokába. Az Antikvárius most már tökéletes biztonságban, elmozdíthatatlan hivatali díszként állt a pult mellett, miközben a szomszédos folyosóról egy teljesen új iratmegsemmisítő halk, éhes zümmögése hallatszott.