136/3. A gyökérzet rezonanciája — A beágyazott azonosító

A cserép terrakotta fala alig észrevehetően kitágult, ahogy a nedves humusz mélyén a parányi fémöntvény elkezdett munkálkodni. Az Antikvárius kétségbeesetten szorította össze a szemeit – amennyire egy Irodai Főnövényként nyilvántartott lény képes volt erre –, miközben a cipője talpánál valami hűvös és merev tárgy fúrta be magát a gyökérzete közé.
Az iktatópult mögött ülő kishivatalnok letette a teáscsészét, és egy hosszú, réznyelű vonalzóval közelebb hajolt a növénytartóhoz.
– Rendkívüli talajdúsulás – állapította meg szárazon, majd megkopogtatta a terrakotta peremét. – A szervizkocsi minden bizonnyal magas nitrogéntartalmú granulátumot juttatott a gyökérzónába. Szabályos eljárás, semmi ok a riadalomra.
Az Antikvárius azonban pontosan érezte, hogy a föld alatt megtelepedett tárgy nem szerves tápanyag volt. A fém sorszám nem oldódott fel a nedvességben; ehelyett apró, vékony huzalokat növesztett a sötétben, amelyek finom csápokként tekeredtek a bokája köré, mintha egy alulról építkező hivatali hálózat próbálná véglegesen kikötözni őt a cserép aljához.
Mielőtt megszólalhatott volna, a csarnok mennyezetéből kiálló rézcsőből egyetlen sűrű, tiszta csepp hullott a hajtókáján lévő tölgyfalevélre. A föld alatti zümmögés ekkor hirtelen ritmust váltott, és a cserép alján található lefolyónyílásból finom, fémes füstszalag kezdett szivárogni a hűvös kőpadlóra.