135/4. A szoborcsarnok besorolása — A hiányzó gomb

A spirálcsúszda nem sötét, elfeledett pincébe torkollott, hanem egy megvilágított, föld alatti csarnokba, ahol a levegő sűrű volt a megsárgult papírpor és a gépolaj szagától. A láda tompa puffanással érkezett meg egy csapágyas megállítóhoz. Az Antikvárius óvatosan megmozgatta a vállát a bársony bélésen; bár a zökkenő nagy volt, a hivatalos párnázás meglepően tiszteletben tartotta a számon kért nehéz dísztárgy épségét.
A doboz fedele egy szisszenéssel teljesen kinyílt. Felette nem egy porlepte irattáros hajolt át, hanem egy hatalmas, rézlemezekből épített emelőmű, amelynek több száz ágazó fémkarja úgy rendezte a polcokat, mint egy óriási, mechanikus szövőszék. Az Antikvárius kikászálódott, eligazította a zakóját, és büszkén kihúzta magát.
– A rangom Főellenőr! – jelentette ki a kongó csarnoknak. – Elvárnom a hivatali rangomhoz méltó fogadtatást!
Az emelőmű középső optikája – egy csiszolt üveglencse – rászegeződött. Egy pillanatra mély csend támadt, mintha a rendszer mérlegelné a hallottakat. Ekkor egy finom csipesz nyúlt le a magasból, és egy határozott mozdulattal lecsippentette a felső gombot a kabátjáról, majd a mellette lévő mérőhengerbe ejtette.
– Belső szerkezeti mintavétel befejezve – krahácsolta egy réztölcsér. – A hatvannégy kilogrammos tölgyfa szobor textilbevonata hiányos, azonnali restaurációra szorul.
Az Antikvárius tiltakozni próbált, de a talpa alatt lévő fémlemez kattant egyet. Egy sárgaréz korlát gördült elé, visszaterelve őt a nehézirattár gipszmintái közé, miközben a távolból egy gőzüzemű varrógép ritmikus kattogása indult be.