135/5. A szövetrestauráció — A fagomb illetménye

A gőzüzemű varrógép kattogása egyre közelebbről visszhangzott a gipszminták árnyékában. Az Antikvárius óvatosan hátrált, ám a sarkával meglökött egy életnagyságú, szakállas büsztszobrot, mire a mennyezeti síneken azonnal megindult egy rézből készült, mészárosállványra emlékeztető szerkezet.
– Hiányzó alkotóelem azonosítva – csendült fel újra a tölcsér száraz, reszelős hangja. – A faalapú műtárgy kárpitja ötös számú szimmetriai hibát mutat. A restaurációs szabvány értelmében a pótlás azonnal eszközölendő.
A magasból egy súlyos, csigás fémkar ereszkedett le, aminek a végén nem közönséges tű, hanem egy ujjnyi vastag, élesre köszörült acéltüske fityegett, rajta spárgavastagságú kenderfonallal. Az Antikvárius pánikszerűen próbálta betűrni a zakója szélét, hogy eltakarja a csupasz cérnaszálakat, de a mechanikus kar precizitása nem ismert irgalmat. A fémkorlát finoman meglökte a derekát, tökéletes pozícióba állítva őt a megmunkáláshoz.
A szerkezet nem bajlódott finom öltésekkel. Egy kattanással egy tenyérnyi terjedelmű, csiszolatlan tölgyfa korongot illesztett a zakó gomblyukához, majd a tüske átfúrta a vastag posztót – közvetlenül a szépen vasalt inge felett, épp csak súrolva a bordáit. Az Antikvárius bent tartotta a lélegzetét.
– A textilbevonat rögzítése megtörtént. Szerkezeti épség felújítva – sziszegte a gőz.
A korlát ekkor továbbgördítette őt egy sötét, boltíves átjáró felé, ahol sorban álltak a felcímkézett, lefedett ládák. Az Antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a mellkasán fityegő favágó-méretű gombot tapogatta, de a mennyezeti csigán egy újabb címkéző pók ereszkedett le felé.