135/3. A fémkaros minősítés — A fizikai bevizsgálás

A láda zökkenőmentesen gördült be egy tágas, gőzpárás csarnokba, ahol a futószalagok hálózata mint egy óriási, rezes pókháló hálózta be a teret. Az Antikvárius a szellőzőnyíláson át csak annyit látott, hogy apró, rézből öntött karok sora nyúlik le a magasból, mindegyik végén egy-egy finomműszeres mérlegfüllel vagy gőznyomásos pecsétfejjel.
A szállítmány egy nehéz tölgyfa állványnál állt meg, ahol a mechanika azonnal munkához látott. Egy hideg fémcsipesz ereszkedett le, és résnyire feszítette ki a láda fedelét, hogy behelyezze a hivatalos iktatási jegyzőkönyv második példányát. Az Antikvárius kihasználta a pillanatnyi nyílást, s megpróbált kikandikálni, abban a reményben, hogy végre egy hús-vér tisztviselőt pillant meg.
Ember helyett azonban csak egy hatalmas, rézlemezekkel borított automatát látott, amelynek mellkasán több tucat számlálókorong pörgött veszett tempóban. A szerkezet egy hosszú, tollal felszerelt fémkarral éppen a szomszédos ládára mázolt piros iktatószámot.
– Rendkívüli felülvizsgálatot kérek! – suttogta az Antikvárius, óvatosan adagolva a hangját. – A besorolásom Főellenőr, nem pedig raktári egység!
A fémkar megtorpant a levegőben. A rézautomatából csikorgó hang hallatszott, mint amikor egy elrozsdásodott fogaskerék akad be a fogazatba. A tollas csáp lassú mozdulattal felé fordult, s a láda tetejére nyomott egy nehéz, tintás bélyeget.
A felirat nem a rangját, hanem a küldemény összsúlyát rögzítette: pontosan hatvannégy kilogramm. A hivatali szabvány szerint pedig minden hatvan kilogramm feletti dísztárgy a nehézirattár alagsori szintjére tartozott.
A láda alatti sínpár hirtelen félrecsuklott, és a sötét, lefelé vezető spirálcsúszda mélyéből száraz papírpor szaga csapott fel.