134/3. A csomagolt előléptetés — A hivatali kiküldetés

Az Antikvárius elégedett mosollyal lépett közelebb. Főellenőrként végre törvényes jogában állt ellenőrizni a hivatali küldeményeket. A lábakon álló görgős láda fémfogaik kattogásával araszolt közelebb, majd tisztelettudóan megállt a sárgarézzel borított pult előtt.
A tetejére ragasztott leltári cédula friss tintája még csillogott a lámpafényben: „Főellenőri szolgálati gép – Szállításra előkészítve.”
– Helyes – mormolta az Antikvárius, miközben a súlyos rézpecsétet óvatosan a zsebébe süllyesztette. – A rend végre helyreáll. A bürokrácia felismeri a rangot.
A láda fedele szisszenve pattan fel. Odabent azonban nem iratok, bélyegzők vagy felülvizsgálati űrlapok pihentek, hanem mélyre szabott, vörös bársonybélés – amely gyanúsan pontosan követte egy emberi gerinc és két kar formáját.
Mielőtt a férfi felfoghatta volna a látványt, a pult alatti csőposta egy utolsó, elkeseredett füttyel kilőtt egy apró cédulát. A papírra nyomtatott szabályzat világosan fogalmazott: a Főellenőri tisztség nem helyi funkció, hanem vándorló ellenőrző feladat, melynek betöltője automatikusan a Központi Irattár átszállítási tételéül szolgál.
A láda belső rugói csattantak. Két rézkar nyúlt ki a bársony közül, és meglepő udvariassággal, de ellentmondást nem tűrő erővel húzta be az Antikváriust. A fedél rácsapódott, a sárgaréz lakat kattant.
A boltban újra csend lett. A görgős láda finom zümmögéssel megfordult, és magabiztosan kigördült az utcára.
A pult mögött, a homályban egy magányos csavarhúzó koppant a parkettán.