134/1. Az iktatott tulajdonos — A sárgaréz illeték

Az Antikvárius hirtelen hátralépett, de a sarkával beleütközött a tölgyfa pultba, ami korábban Henderson néven futott, és most feltűnően mereven állt a helyén. A sárgaréz ízeltlábú nem kapkodott. Precíz, hivatali kimértséggel mászott fel az öreg mellényén, halk fogaskerék-kattogással hagyva maga után apró, tintás nyomokat a megfakult szöveten.
– Elírás történt! – próbálkozott az Antikvárius rekedtes hangon. – Én vagyok a leltározó! A gondnok! A tulajdonosi jogköröm törvényileg védett...
A szerkezet nem reagált az illetékességi fellebbezésre. Hátáról megemelkedett egy tűhegyes, finommechanikai írótoll, beleszívott a tintatartóból, majd egyetlen, határozott mozdulattal beleszúrt az Antikvárius óraláncába. A fém apró csilingeléssel pattant szét, és a helyére egy miniatűr, rézből öntött sorszámtábla csavarodott rá.
Az öreg keze megmerevedett. Amikor megpróbálta kiigazítani a pápaszemét, az ujjpercei finom, olajos kattanással hajlottak be, mintha a csuklójában lévő ízületeket épp most cserélték volna ki gyárilag illesztett rézcsapágyakra.
A pók megelégedetten visszavonult a falnyílásba, miközben a bolt sötét sarkaiból halk, fémplakett-kattanások sora jelzete: az egész berendezés beilleszkedett a nyilvántartásba. Az Antikvárius lassan leült a számára kijelölt, 133/7-es számmal ellátott zsámolyra, és türelmesen várta a következő iktatási ciklust.