133/7. A leltározó leltára — Az iktatási fordulat

Az Antikvárius óvatosan leereszkedett a fapadlóra, és becsúsztatta az ujját a fal tövében tátongó sötét nyílásba. A friss nyomdafesték és cellulóz szaga olyan tömény volt, mintha egyenesen egy gőzhajtású nyomdagép gyomrából áradna. Arra számított, hogy egy fizetési felszólítás vagy egy bürokratikus bírság lapul odabent – elvégre egy volt ügyfél sárgaréz berendezési tárggyá minősítése aligha maradhatott illetékmentes.
A résből valóban előkerült egy még meleg, recés szélű irat. Az Antikvárius a pult melletti lámpa felé fordította a lapot, igazítva egyet a pápaszemén. A fejlécen szigorú, kerek pecsét díszelgett, alatta pedig a frissen rögzített leltári adatok álltak.
– Helyes – mormolta, ahogy végigfutotta a sorokat. – Henderson bejegyezve, mint tölgyfa burkolatú, rézlemezes iktatóállvány. Cserébe a bürokráció végre megelégedhet a zárójegyzékkel.
De a papír alján egy apró betűs kiegészítés állt, amelyet csak a lámpa közvetlen fényénél lehetett elolvasni. Az iktatási szabályzat értelmében egyetlen minősített leltári tárgy sem létezhet magántulajdonú ingatlanban. A rendszer nem Hendersont tette a bolt részévé, hanem az egész antikváriumot sorolta be az Állami Irattár alagsori raktáraként.
Az Antikvárius megdermedt. A nevét kereste a papíron, de a „Tulajdonos” rovatot áthúzták. Helyette a „Beérkező állomány” oszlopban szerepelt egy újabb, még kitöltetlen sorszám: 133/7.
A fal mögötti üregben ekkor fémes kattanás rezzent, és egy lényegesen nagyobb, sárgaréz ízeltlábú surrant ki a homályból, hátán egy tekintélyes méretű, kinyitott tintatartóval.