133/6. A tintatartó zarándokútja — A hivatali pecsét elkerülhetetlensége

Az Antikvárius merev hátgerinccel figyelte, ahogy a sárgaréz ízeltlábú magabiztosan kopog a fapadlón, maga után húzva egy vékony, tintafekete keréknyomot. A szerkezet nem mutatott agressziót; céltudatossága sokkal inkább egy túlbuzgó, de alulfizetett írnokéra emlékeztetett, aki siet haza a műszak végén. Elkerülte a kiömlött fémport, majd a könyvespolc sarkánál hirtelen függőlegesbe váltott, és egy elegáns ívben felkapaszkodott közvetlenül a nyitott leltárkönyv mellé.
– Ezt nem fogom ellenjegyezni – jelentette ki az Antikvárius a csendes szobának, miközben óvatosan megpiszkálta a pók hátán lévő tintatartó viaszpecsétjét egy lúdtoll hegyével.
A pók lábai ekkor finom kattanással záródtak össze, és a pecsét magától megrepedt. A sűrű, lilásfekete folyadék nem szétfolyt, hanem apró, szabályos cseppekben kezdett párologni, egyenesen a leltárkönyv friss bejegyzése felé. A gőzben kirajzolódott egy hivatalos iktatószám, amely lassan rátelepedett Henderson nevére, mint egy megmásíthatatlan zárópecsét. Az Antikvárius érezte, hogy a bolt elülső részéből hirtelen megszűnik a halk fémcsikorgás. Henderson, az egykori ügyfél, immár tökéletesen mozdulatlan és katalogizált berendezési tárggyá merevedett.
De a bürokrácia ritkán elégszik meg egyetlen tétellel. A pók üres hátáról levált a miniatűr réztábla, és halk csengéssel a padlóra hullott, pontosan egy sötét, addig észre sem vett rés mellé a falon, ahonnan fojtogató, frissen nyomtatott papírillat áradt.