133/5. A pörgő lapok ritmusa — Az ellenőrizhetetlen iktatás

Az Antikvárius óvatosan hátrahagyta a kirakat mellett mereven feszítő Hendersont, és a sűrűsödő porfelhőn át a hátsó szobába sietett. A hang forrása kétségkívül a súlyos, bőrkötéses leltárkönyv volt, amely az íróasztalon hevert. Lapjai olyan eszeveszett sebességgel pörögtek, mintha egy láthatatlan, hivatali ventilátor hajtotta volna őket, miközben a gerincéből apró, fémpor-szerű szikrák pattogtak.
– Csak egy egyszerű szinkronizációs hiba – motyogta az Antikvárius, próbálva megnyugtatni önmagát, miközben megragadta a nehéz, sárgaréz griffet ábrázoló levélnehezéket. Úgy vélte, ha mechanikusan lefogja a lapokat, a rendszer kénytelen lesz megállni és újraindítani a számlálást.
Ám amikor a nehezéket a suhogó papírtömegre ejtette, a könyv nem lassult le. Épp ellenkezőleg: a lapok rugalmasan engedtek a nyomásnak, majd szinte folyékony fémként ölelték körül a griffet, teljesen elnyelve azt a lapok sűrűjében. A pörgés hirtelen, egyetlen fülsiketítő csattanással megállt.
Az Antikvárius közelebb hajolt. A nyitott oldalon nem a múlt poros feljegyzései álltak, hanem egyetlen, frissen száradó tintával írt sor, közvetlenül a jövő heti dátum alatt: „Henderson úr – Átvéve és iktatva mint állóeszköz.”
Mielőtt azonban felfoghatta volna a bejegyzés súlyát, a bolt elülső részéből vékony, üveges csilingelés hallatszott. Nem a bejárati ajtó nyílt ki; a küszöb alól egy apró, sárgaréz lábakon egyensúlyozó mechanikus pók mászott elő, hátán egy lepecsételt tintatartót cipelve.