132/9. A leltározott kirakatfigura — Az utolsó minőségi átvétel

Henderson megpróbált hátrálni, de a bádogbevonatú bal lába tompa csattanással ütődött a kőlapokhoz. A sötétből előgomolygó gőz szagában összetéveszthetetlen gépolaj és százéves papírpor keveredett. A csikorgó hang forrása egy hatalmas, rézfogaskerekekből álló szerkezet volt, amelynek belsejében sorozatban kattogtak a számlálók.
A férfi felkészült a legrosszabbra. Arra számított, hogy a bürokratikus monstrum azonnal ízekre szedi a szabálytalanul közlekedő, hiányos mandzsettagombbal rendelkező látogatókat. Ám a gépből előnyúló felhúzható fémcsipesz nem zúzta szét: finom, szinte udvarias mozdulattal ragadta meg a gallérjánál fogva, majd felemelte a magasba. Henderson teste a fémegér munkájának köszönhetően addigra már deréktól lefelé teljesen ezüstös bádoggá dermedt.
A szerkezet nem megsemmisítette őt, hanem gondosan lekefélte a zakóját, lepecsételte a fennmaradó szövetrészeket, végül egy áramvonalas lendülettel áttolta egy kivilágított üvegfal mögé. Henderson zökkenve érkezett meg egy plüssgombos bársonytalapzatra.
Amikor a gőz eloszlott, rájött, hogy nem egy alagsori börtönben van, hanem az Antikvárium utcai kirakatában. A kis fémegér az üveg belső oldalán szorgalmasan polírozta lemezelt cipője hegyét, miközben a férfi szeme elé egy apró réztábla billent: „Iratkezelő modell, alig használt, azonnal munkába állítható.” Henderson megkönnyebbülten felsóhajtott; a bádogvázban ülve legalább többé nem kell aggódnia a rossz tartás miatt.
Az utcán, a kirakat előtti vizes macskakövön egy elhagyatott, aranyozott zsebóra feküdt, amelynek mutatói határozottan hátrafelé ketyegtek.