133/1. A hátrafelé ketyegő hagyaték — Az óramutatók fordított rendje

Az Antikvárius komótos léptekkel lépett ki a bolt elé, hogy összeszedje a vizes macskakövön árválkodó, aranyozott zsebórát. A mutatók makacsul hátrafelé ketyegtek rajta, mintha az időnek sürgős dolga lett volna a tegnapi napon. Amikor lehajolt érte, a sárgás gázlámpa fényében megpillantotta a saját tükröződését a pocsolyában, és egy pillanatra megtorpant: a víztükörben lévő mása mintha egyetlen lélegzetvétellel lemaradt volna mögötte. Különösebb ijedség nélkül zsebre vágta a ketyegőt; a fura optikai csalódásokat az ember hamar megszokja az ilyen negyedekben.
Visszatérve a meleg, papírszagú helyiségbe, az órát egyenesen az üvegezett kirakat melletti pultra helyezte, pont Henderson bádogba öntött, merev lábai mellé. Henderson – aki ekkor már teljes mértékben azonosult új, pormentes és fegyelmezett kirakatbábu-státuszával – csupán a szemgolyóját tudta kissé oldalra mozdítani. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a merevség jótékonyan elfedi a hivatali fáradtságot, s még a hátfájása is teljesen elmúlt.
Az üzlet csengője ekkor halkan megszólalt. Egy feltűnően átlagos, szürke kabátos úriember lépett be, aki nem könyveket keresett, hanem határozott léptekkel a pult felé tartott. Zsebéből egy apró, sárgaréz csavarhúzót húzott elő, majd szótlanul az Antikvárius elé tette, mintha csak egy régóta esedékes adósságot törlesztene. A látogató arckifejezése olyan higgadt volt, mintha mindennap sárgaréz szerszámokat rakosgatna pultokra különösebb magyarázat nélkül.
Az Antikvárius megvizsgálta a tárgyat, de mielőtt megszólalhatott volna, a férfi már távozott is, maga mögött hagyva a halk, visszajátszott ketyegést és a fémcsavarhúzót. A kirakat alján a fémegér hirtelen abbahagyta a polírozást, és kíváncsian a pult felé fordította apró, fényes fejecskéjét.