132/2. Az önkitöltő karton — A hiánytalan irattár

A postás meg sem várta a nyugtázó aláírást; a bejárati ajtó rézcsengőjének száraz koppanásával már ki is lépett a hűvös utcára. Az Antikvárius lassan, végtelenül kimért mozdulatokkal vette kézbe a szikét, és átvágta a vastag zsineget. A vörös viaszpecsét gyanúsan puha maradt a penge alatt, s a szétnyíló csomagolásból pörkölt papír és finom ózon szaga áradt ki.
A doboz mélyén nem a központi irattár vastag aktafüzetei lapultak, hanem mindössze egyetlen, teljesen szűz, kemény papírból kivágott katalóguscédula. Henderson úr fojtott légzéssel haolt a pult fölé, s amikor óvatosan megérintette a kartont, a papír felületén sötét, hajszálvékony tintavonalak kezdtek önálló életre kelni – mintha a saját ujjbegyeinek nyomása írná a betűket.
– Ez... ez az én hivatali törzskadatom – suttogta Henderson úr, miközben a kártyán hajszálpontosan megjelent a neve, a születési ideje és a jelenlegi pozíciója. – De a státusz rovatba most íródik be valami...
– A bürokratikus rend nem ismer befejezetlen iktatást – vágta rá az Antikvárius rekedtes, szikár hangon, miközben gyanakodva méregette a szekrényt. – Helyezze a cédulát a kijelölt rekeszbe, Henderson úr. A precizitás mindenek felett áll.
Henderson engedelmesen a nyitott tölgyfafiókhoz lépett, és az utolsó üres szekcióba csúsztatta az önműködő kartont. Abban a pillanatban a katalógusszekrény mélyéből nehéz, fémes zárkattanás visszhangzott. A fiók magától rásimult a keretre, s a sárgaréz fogantyú halk koppanással vált le az előlapról, végleg lezárva a rekeszt.