131/2. Az illuzórikus mechanika — A fonográf tévedése

A csengő halkan vibrált, majd a pult tölgyfa lapja középen simán szétsiklott, feltárva egy sárgaréz csövekkel és parányi fogaskerekekkel bélelt átvevőnyílást. A vásárló elégedetten bólintott. Minden kétséget kizáróan egy ritka, svájci precíziós automatával állt szemben, amelyet nyilvánvalóan a legmodernebb becsüs-algoritmusok alapján terveztek.
– Bámulatos mechanika – mormolta az úriember, miközben óvatosan a nyílásba helyezte a hozott antik tárgyat: egy hordozható, csontnyelű nagyítót. A szerkezet finom rándulással nyelte el a tárgyat, s a mélyből azonnal felhallatszott egy ütemes, fújtató morajlás.
A pult alsó rekeszéből hirtelen szaggatott, fojtott kopogás szűrődött ki. Mintha valaki kétségbeesetten próbálta volna belülről öklözni a fa oldalát, miközben rekedt, rémült suttogás hallatszott: „Ne... a lajstromot... ne írja alá...!” A vásárló mosolyogva dőlt hátra. A gyártó igazán kitett magáért: a beépített fonográf-effektekkel tökéletesen mintázták egy zsémbes, félénk antikvárius jelenlétét, hogy megőrizzék a bolt megszokott, patinás hangulatát.
A rézcsőből ekkor egy vékony, gőzzel hajtott dugattyú tolódott elő, csipeszében egy apró, viaszpecséttel ellátott nyugtával. A vásárló elégedetten nyúlt a bizonylatért, ám a papír alsó szélén, a még nedves tinta alatt egy meleg, vöröses ujjlenyomat halványult el lassan.
A csővezeték mélyén egyetlen fémes kattanás rezdült, s a homályos sarokban elhelyezett réztölcsérből halk, gépies sziszegés indult meg a következő munkafázis felé.