130/7. A leltározott létezés — Hivatali befejezés

A ceruza nem állt meg. Miután Henderson úr sapkamérete, cipőszáma és vállszélessége is hiánytalanul szerepelt a normatív íven, az Antikvárius keze zökkenőmentesen tért át a saját adataira: vércsoport, szolgálati idő és a bal fülcimpáján lévő apró szemölcs pontos elhelyezkedése.
– Véglegesítve! – reccsent a sárgaréz beszélőcső. Henderson úr arca megjelent az üvegezett leltárfülke ablakában, ám a tekintete már ugyanolyan hidegen és fémesen csillogott, mint a csille kerekét rögzítő szegecsek.
A rézgomb elégedett, dupla kattanással nyugtázta az utolsó rovatot. Az íróasztal tölgyfa lapja alatt rejtett fogaskerekek láncreakciója indult be. A kitöltött normatív ívek nem az irattárba futottak be, hanem egy apró, gőzzel hajtott présszerszám alá, amely az adatlapokból két új, tükörfényesre csiszolt sárgaréz gombot formázott.
Az íróasztalon trónoló Vezető Leltáros gomb ekkor halk pattanással kikerült a helyéről, és komótosan belegördült a várakozó csillekocsiba. A megüresedett vájatba azonnal bepattant az újonnan préselt darab – a tetején az Antikvárius gondosan bevésett nevével és törzsszámával.
A hivatali apparátus nem átszervezte a személyzetet; egyszerűen beépítette őket a bútorzatba.
Az eladótér felől ekkor halk, éles csengőszó hallatszott, amint a bejárati ajtó kinyílt, s egy ismeretlen vásárló határozott lépteinek kopogása visszhangzott a hűvös kövezeten.