130/4. A jogköri illetékesség — A bélyegző döntése

Az Antikvárius óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy visszahúzza a leltárkönyvet a guruló rézgomb alól.
– Ez... az én asztalom – suttogta fojtottan.
A gomb azonnal megtorpant. Két apró fémes kattanás kíséretében helyben megpördült, belemártotta magát a sötétkék tintába, majd nem a papírra, hanem pontosan az Antikvárius kézfejére csapódott. A bőrön mélykék, szabályos lenyomat terült el: „Ideiglenes kisegítő személyzet. Jogkör felfüggesztve.”
A kereskedő megrémülve rántotta vissza a karját. A rézgomb azonban már nem vele foglalkozott: magabiztosan gördült tovább az asztal lapján, egyenesen a bejövő számlák tartója felé. Minden egyes lapra precíz, apró bélyegzőnyom került, miközben a fiókok mélyén rejtőző régi tollszárak és iratkapcsok halkan csörrenve igazodtak el az új elrendezés szerint.
A tölgyfa asztal szerkezete halk reccsenéssel átállt. A főnöki irattartó rekesz kattanva lezárult, s helyette egy keskeny, beosztotti iratledobó nyílás kerekedett a peremen. Az Antikvárius kénytelen volt hátralépni a saját íróasztalától; a hátsó szoba perceken belül fegyelmezett, önműködő hivatali területté változott.
A falban húzódó csőposta ekkor éles, fémes kattanással megszólalt. A rézperselyből nem újabb űrlap, hanem egy apró, gravírozott sárgaréz névtabla csúszott a tálcára.