127/4. A jövőbeli hivatkozás — A bürokratikus előrelátás

Henderson széthajtogatta a papírt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a pecsétet. A kékes tinta szélén apró, domború betűk futottak körbe: Rendkívüli Események Felejtési Osztálya.
– Ez a részleg nem létezik – mondta Henderson, s hangja szokatlanul élesen csendült a porlepte kötetek között. – Én magam ellenőriztem az iktatási struktúrát.
Az Antikvárius nyelt egyet, és reszketeg kézzel visszatolta szemüvegét az orrnyergére.
– Csupán adminisztratív elnevezés – hebegte, miközben óvatosan hátrált egy lépést a pult felé. – Tudja, valahová könyvelni kell azokat a döntéseket is, amelyeket soha senki nem hozott meg. A hivatali rend megköveteli a látszatot.
Henderson hüvelykujja végigsiklott a papír peremén. A sárgult lap alsó sarkában egy friss, még nedves tuskristály csillant meg: a saját ujjlenyomata. Ám az írás dátuma szerint a kérelmet éppen holnapután nyújtja majd be.
– Ez nem egy régi másolat – állapította meg Henderson. – Ez egy előjegyzés.
Az Antikvárius megrázta a fejét, s a pult alól emelt ki egy vastag leltárkönyvet.
– Ugyan már, Henderson úr! Az idő a mi szakmánkban csak egy gyűrött papírfecske. A lényeg, hogy az ön aláírása már ott szerepel a kódexben... vagy ott fog szerepelni.
Ebben a pillanatban a falióra melletti szilfaborítás halk reccsenéssel engedett: egy sárgaréz záródású rekesz kattant ki a falból. A rekesz belsejében egy üres iktatómappa feküdt, várakozón kinyitva.