127/3. A félreállított ketyegés — A hátrahagyott iktatószám

Henderson megállította a kezét a levegőben. Az aranyszínű műszerolaj egy kövér cseppje a kódex margójára hullott, s ott azonnal apró, kerek fémkarikává dermedt.
– Bocsánat a kellemetlenségért, néha a leltári tételek reflexből feleselnek – legyintett az Antikvárius, s megpróbálta elhúzni a kódexet Henderson elől. – Csak egy régi iktatóóra. Nem kell vele foglalkozni.
Henderson azonban nem az a fajta tisztviselő volt, aki figyelmen kívül hagy egy szabálytalan köhögést. A tollat az ódon pult szélére fektette, és elindult a dohos, szilfából faragott könyvespolcok sora között. A csilingelés ritmikusan ismétlődött, s ahogy közeledett, a sárgaréz alkatrészek jellegzetes, száraz súrlódása egyre tisztábban hallatszott a magasba tornyosuló fóliánsok mögül.
A hátsó falnál egy terjedelmes, ingás falióra állt, amelynek üvegajtaja félig nyitva fityegett. A számlap XII-es száma mögül egy apró, rézből öntött kéz nyúlt ki, ujjai között egy összehajtott, sárgult szélű iktatócedulával. A papír tetején Henderson saját, jellegzetesen dőlt kézírása állott: Selejtezési kérelem – Bírálat alatt.
– Ez egy korábbi verziója önnek – lépett mögé halk léptekkel az Antikvárius, s finoman átrendezte a szemüvegét. – Nem sikerült a számozása. Tudja, a művészeti restauráció során a selejtes próbálkozásokból lesznek az óraszerkezetek.
Henderson benyúlt a számlap mögé, és óvatosan kihúzta a papírt. A csilingelés azonnal abbamaradt, a rézkéz pedig elernyedve visszahúzódott a fogaskerekek homályos sűrűjébe. A cédula hátoldalán egyetlen pecsét nyoma látszott, egy olyan osztálybélyegzőé, amelyről Henderson pontosan tudta: soha nem létezett.