127/2. Az átsorolt alkatrész — Művészeti restauráció

Henderson nem ült le. Ehelyett feszengve, sárgaréz ízületeinek ütemes ketyegésével lépett közelebb a pulthoz. A rézkapcsos kódex lapjai megálltak. Az oldalon finom tusrajz ábrázolta Henderson bal mutatóujjának belső fogaskerekeit – pontosan hárommilliméteres eltéréssel a hivatali valóságtól.
– Ez... tévedés – sziszegte Henderson, miközben próbálta elrejteni fémből öntött kézfejét a kabátujja mögé. – Évkönyvi selejtezésre osztottak be, nem múzeumi tárlatnak.
– Ugyan, Henderson úr – nevetett halk, megnyugtató hangon az Antikvárius, miközben szemüvegét az orrnyergére tolta. – A Központi Iktató egyetlen alkatrészt sem pazarol el. Magát nem selejtezték, hanem átsorolták. A hivatali bürokrácia csupán a művészeti restauráció első szakasza volt. Minden felesleges tévedés, amit az iktatókönyvekből töröltek, itt nyeri el végső, felbecsülhetetlen értékét.
Henderson bizonytalanul megérintette a könyvlapot. A papír nem hűvös volt, hanem lázas, mintha valami élő lüktetne a préselt rostok alatt. Az Antikvárius hamisítatlan jóindulattal nyújtott át egy töltőtollat, amelynek hegye nem tintát, hanem finom, aranyszínű műszerolajat csepegtetett.
– Írja alá a katalógust. Ön mostantól nem iktató, hanem a gyűjtemény legértékesebb darabja – mondta a férfi meleg mosollyal.
Henderson habozott, de a karjában lévő rugók sima görgése szinte magától lendítette a kezét a papír fölé. Ekkor azonban a hátsó polcok mögül mély, metsző csilingelés hallatszott: egy elfeledett falióra számlapja mögül halk, sárgaréz köhögés törte meg a csendet.