127/1. A nyitott tölgyfaajtó — A leltározott illat

Mr. Henderson a megnyílt tölgyfaajtó felé vonszolta magát. Sárgaréz ízületei halk sziszegéssel reagáltak minden mozdulatra, mint egy jól olajozott, de kissé túlfeszített falióra. A Központi Iktató hűvös márványát felváltotta a kopott szőnyeg puha melegsége, a selejtezési jegyzőkönyvek szagát pedig elnyomta az öreg papír és a száraz levendula tömény aromája.
A homályos helyiség közepén, roskadozó könyvtornyok mögött egy szemüveges férfi várakozott. Az Antikvárius reményteli mosollyal nézett fel a bőrkötésű kódexből, mintha pontosan tudta volna, hogy a hivatalos útvesztő végül ide vezeti a tévedt alkatrészeket.
– Pontosan nyolcszáznegyvennégy gramm fém és egy csipetnyi kötelességtudat – szólalt meg az Antikvárius meleg, óvatos hangon, miközben végigmérte Henderson beépített rézujjait. – Azt hittem, idén már nem érkezik szállítmány a Selejtezőből.
Henderson megszólalt volna, de a torkán kibukkanó hang inkább hasonlított egy kisiklott csőposta sziszegésére, mint szabályos hivatali ellenvetésre. Rémület szorította a mellkasát: a bürokrácia nem elpusztította a felesleget, hanem egyszerűen átleltározta egy szomszédos helyiségbe.
– Hol a selejtezési igazolás? – préselte ki végül szaggatottan Henderson, miközben fém ujjaival feszülten markolta zakója hajtókáját.
– Nincs szükség igazolásra, Henderson úr – felelte az Antikvárius, és kényelmesen félretolt egy gőzölgő teáscsészét. – Itt már semmi sem létezik hivatalosan. Kérem, foglaljon helyet. A katalógus harmadik kötete épp Önre vár.
A pult szélén egy nehéz, rézkapcsos könyv feküdt nyitva, és lapjai lassan, önmaguktól lapozódtak a halk huzatban.