126/8. A végső iktatószám — A kiegészített szerkezet

A hűvös átjáró végén megnyíló terem nem gőzös műhely volt, hanem a Központi Iktató kietlen, mégis ünnepélyes csarnoka. Polcok kilométeres sora emelkedett a félhomályban, rajtuk precízen felcímkézett üvegcsékkel és fémhengerekkel.
Henderson úr lépteinek koppanása végigvisszhangzott a márványpadlón, egészen a terem közepén álló, magányos tölgyfa asztalig. Az asztalon egy nehéz, sárgaréz alkatrészekből álló, önműködő írógép csattogott ütemesen. A billentyűk láthatatlan ujjaktól hajtva csaptak le a hosszú papírszalagra.
Henderson közelebb lépett, és elkomorult arccal olvasta a frissen nyomtatott sorokat: „126/1. Tintaradír törölve. 126/7. Fogaskerék a helyére illesztve.” A gép csilingelt egyet, majd újabb sort ütött le: „A hiányzó alkatrész a helyszínre szállítva. A leltározó szerkezet teljessé vált.”
Henderson úr dühösen felhorkant, s felé nyúlt, hogy megállítsa a pimasz szerkezetet, ám a fém ujjai nem engedelmeskedtek. A bőrkesztyű alatt rejtőző rézízületek önálló életre keltek: óraműszerű pontossággal kattantak rá az írógép oldalán kiálló hajtótengelyre. Nem a selejtezést végző tisztviselő volt, hanem a gép utolsó, hiányzó fogaskereke, amit maga szállított le a hivatalnak.
Egy utolsó, elégedett kattanással a tengely rögzült, s a csarnok túloldalán halk nyikorgással résnyire nyílt egy ódon, faragott tölgyfaajtó, mely mögül antikváriumi könyvek és száraz levendula illata szivárgott elő.