126/1. Az eltűnő tintaradír — A korrigált hivatali valóság

Henderson úr elfoglalta a helyét a 42-es számú iktatóasztalnál. Sárgaréz alkarja tökéletes, fegyelmezett ívben lendült meg, valahányszor új akta érkezett a csúszdán. A fogaskerekek halk, megnyugtató durrogása teljesen elnyomta a terem moraját. Első feladata egy rendkívül hétköznapinak tűnő igénylőlap feldolgozása volt: a belső ellenőrzés egyik névtelen alosztálya egy darab szabványos, szürke tintaradírt igényelt.
A bürokrácia nagykönyve szerint ez rutineljárásnak számított. Henderson úr azonban, miközben fém ujjaival finoman átsimított a durva papíron, észrevette az apró betűs megjegyzést a lap alján. A radírt nem tévesen leírt számok, hanem „nemkívánatos hivatali dolgozók fizikai körvonalainak” utólagos korrekciójára kérték be. A fejlécen szereplő osztálykód ráadásul egy olyan szobára utalt, amely a hivatalos alaprajz szerint a liftakna és a fő gőznyomócső közötti üres, tömör falban helyezkedett el.
Henderson úr dühösen, de fém alkatrészeinek köszönhetően teljesen rezzenéstelen arccal vette elő a jóváhagyó bélyegzőt. Egy fegyelmezett hivatalnok nem kérdez, csak iktat. Amikor a nehéz rézbélyegző lecsapott a papírra, a szomszédos asztalnál ülő tisztviselő hirtelen elhallgatott, és száraz, fojtott köhögés kíséretében halványodni kezdett.
Az asztal sarkán hirtelen megremegett a sárgaréz tolltartó, és a mélyéből egy apró, zöldes fénnyel derengő üveggolyó gurult ki, amely halkan pattogva indult el a folyosó sötétje felé.