125/6. A fém alkatrész — A tökéletesített jelenlét

Henderson úr rezignáltan hajolt le a sárgaréz csavarért. Amikor ujjai közé fogta a fémhengert, a kesztyűje alatt már nem érzett semmit – sem a hideget, sem a fém recéit. Óvatosan, fegyelmezett mozdulattal húzta le az Antikváriustól kapott bőrkesztyűt, hogy megvizsgálja a hirtelen támadt zsibbadást. Meglepődve tapasztalta, hogy nemcsak a mutatóujja volt rézből. A tenyere, a csuklója, sőt, a kabátujj alól elővillanó alkarja is finoman polírozott, apró fogaskerekekkel teli sárgaréz szerkezetté változott, amely most halk, fegyelmezett ketyegéssel igazodott az Iktató főórájához. A kiesett csavar az utolsó, immár feleslegessé vált hús-vér ízületét rögzítő biztosíték volt.
Gidley úr tágra nyílt szemmel bámulta a fém kart, miközben a saját zsebórája dühösen kattogott. Henderson úr eközben hűvös nyugalommal nyúlt a csőposta torkában várakozó ólomkristály szelencéért. Lepattintotta a viaszpecsétet, és a tenyerébe borította a tartalmát. Egy apró, jéghideg, mumifikálódott emberi ujjpergő hullott ki belőle, rajta egy parányi, precízen kitöltött hivatali iktatócímkével: „H. úr – biológiai felesleg. Selejtezve.”
A mérleg mutatója ekkor végleg beállt a mozdulatlan, abszolút egyensúlyra. Henderson úr nem érzett fájdalmat, sem meglepetést; a hivatali átalakulás tökéletesen és megfellebbezhetetlenül zárult. Zsebre vágta a régi ujját, mint egy elavult irodaszert, majd elégedett kattanással elindult az iktatóasztalok felé, hogy megkezdje az örökkévalóságig tartó műszakját.
Az előcsarnok sarkában, a gőzfüggöny mögött egy magányos, fekete lakkcipő állt, amelyből finom, kékes füst szivárgott, miközben a távolban egy írógép monoton, vészjósló kopogása vette kezdetét.