125/2. Az összehangolt pulzus — A fegyelmezett ketyegés

Az Antikvárius óvatosan, mintha csak egy ritka és törékeny madarat mozdítana meg, kiemelte a tölgyfadobozból a sárgaréz zsebórát. A szerkezet számlapján nem számok álltak, hanem apró, körkörösen elhelyezkedő hivatali pecsétnyomok, a mutatók pedig finom, ezüstből kovácsolt ujjacskákra hasonlítottak. Gidley úr ámulattal hajolt a pult fölé, miközben a hátsó helyiségben Henderson, a fogaskerekek közé szorult bürokrata, hirtelen éles, fémes sajgást érzett a jobb mutatóujjában, valahányszor a zsebóra billegője meglódult.
– Ez a darab a legújabb hivatali reform szülötte – magyarázta az Antikvárius halk, megnyugtató hangon. – Nem csupán méri az időt, fiam, hanem közvetlenül a központi állomány lüktetéséhez igazítja a viselője lépteit. Ha magánál tartja, a felettesei mindig úgy fogják érezni, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. Még akkor is, ha éppen a sarki ivóban tölti a munkaidejét.
Gidley úr arca felragyogott a zseniális adminisztratív megoldás hallatán. Elvégre mi sem bizonyíthatná jobban a hivatali lojalitást, mint egy olyan óra, amely helyette is elvégzi a jelenlét fáradságos munkáját. Megérintette a hideg fémburkolatot, mire a hátsó szobában a nagy hivatali mérleg nehéz serpenyője hirtelen megbillent, és egyetlen, tömör ólomkristály gördült ki a csőposta torkából, egyenest a poros padlóra.
Az Antikvárius elégedetten húzta vissza a kezeit, miközben az asztalon álló tintatartó kék folyadéka lassan visszafele kezdett folyni, mintha az idő maga is meggondolta volna magát. Gidley úr zsebre vágta a ketyegő szerkezetet, ám ahogy megfordult, hogy távozzon, a kabátja alól egy apró, sárgaréz felhúzókulcs hullott a pultra, amely kísértetiesen emlékeztetett egy emberi körömre.