125/1. A szinkronizált zsebóra — A szabályozott ritmus

A bolt elülső terében a sárgaréz csengő vidám, tiszta hangon kondult meg, elnyomva a hátsó szoba nehéz, fémes morajlását. Egy fiatalember lépett be a poros helyiségbe, hóna alatt egy gyanúsan tiszta, új aktatáskával, arcán pedig a frissen kinevezett hivatali segédek elszánt, kissé együgyű mosolyával. Gidley úrnak hívták, és rendkívül büszke volt az új pozíciójára.
Az Antikvárius széles mosollyal lépett elő a sötétből, miközben a háttérben a nagy mérlegmű meglepően egyenletesen, szinte dallamosan ketyegett. Henderson, mint az óramű legújabb, legprecízebb sárgaréz fogaskereke, tökéletesen végezte a dolgát: minden fordulatnál finoman szabályozta a hivatali másodperceket, bár a boltban álló ifjú ebből semmit sem sejtett.
– Egy olyan szerkezetre lenne szükségem – mondta Gidley úr, és a pultra helyezett egy megállt, ezüst zsebórát –, amely képes szinkronizálni a jelenlétemet a központi nyilvántartással. A főnököm szerint a pontosság a legfőbb erény.
Az Antikvárius elismerően bólintott, és a pult alól előhúzott egy sötét tölgyfadobozt.
– A legkiválóbb darabok, fiam. Mindegyikük szorosan kötődik a tulajdonosához. Szinte együtt lélegeznek vele.
A tölgyfadoboz mélyéről ekkor egy egészen halk, ritmusos lüktetés hallatszott, miközben a pult sarkán fekvő száraz tintatartó fenekén egyetlen, sötétkék csepp kezdett lassan felfelé szivárogni.