124/4. A koordinált azonosítás — A mérlegelt valóság

Henderson óvatosan lépett közelebb a fémhálózathoz, amelyről gyorsan kiderült, hogy nem közönséges pókháló, hanem egy feszültség alatt álló, finom koordinációs rács. Amint fémes ujjai megközelítették a huzalokat, apró, lila szikrák ugrottak a sárgaréz ízületeire, kellemesen bizsergetve a tenyerét. A sarokban álló, robusztus csőposta hirtelen tüdőbetegként hördült fel, majd egy nehéz, csiszolt ólomkristály hengert okádott a gyűjtőkosárba.
Az Antikvárius elégedetten bólintott a háttérből, miközben egy sárgaréz fogóval kiemelte a kristályt.
– Pontos érkezés. Kérem, nyújtsa ki a mutatóujját, Henderson úr. A rendszernek szüksége van az Ön egyedi, immár szabványosított azonosítójára.
Henderson engedelmeskedett. Egy apró, rugós présgép csapódott le a fém ujjhegyére, és finom, geometrikus mintát vésett a frissen képződött rézbe. A várt fájdalom teljesen elmaradt; helyette egy megnyugtató, ritmikus kattogás vette kezdetét a bőre alatt.
A szoba közepén egy hatalmas, öntöttvas hivatali mérleg állt, amelynek serpenyői lassan imbologtak a huzatban. Az Antikvárius bíztató intésére Henderson rálépett a sárgaréz platformra. A belső fogaskerekek vadul csikorogni kezdtek, ahogy a gép megmérte a férfi új, hivatali súlyát. A mutató kilengett, majd határozottan megállt a „Tökéletesen Elfogadható” mezőnél, igazolva a fizikai jelenlétet.
A mérleg aljából azonban nem a szokásos papíralapú igazolószelvény csúszott ki, hanem egy üres, jéghideg rézkártya, amelynek közepén egyetlen, sötéten fénylő lyuk tátongott. Henderson felemelte a kártyát, és átnézett a nyíláson. Odakint, a folyosó mélyén egy újabb nehéz ajtó zárja kattant, és egy halk, üveges csilingelés vette kezdetét a sötétségben.