124/1. A rézujjak ritmusa — A véglegesített állomány

Az Antikvárius óvatosan oldalra billentett fejjel lépett be a keskeny résen, szája szélén elégedett, már-már reményteljes mosollyal. Összecsapta a tenyerét, amikor meglátta az írógép billentyűivel szervesen egybeolvadt, sárgarézzé dermedt ujjakat.
– Remekül áll önnek a tölgyfa, Henderson úr – jegyezte meg elismerő bólintással, majd lehajolt a padlón heverő, frissen érkezett fémhengerért. – A hivatali ergonómia mindig is a gyakorlati megvalósítás csúcsa volt. Látja, most már el sem hagyhatja a Feleslegességi Osztályt.
Henderson megpróbálta felhúzni a vállát, de az írógép hengere erre halkan felcsendült, és az első papírlap automatikusan feljebb gördült a sínpáron. A rézujjak önálló életre keltek: szélvészsebesen pörögtek a betűkarok, és ritmikus kopogással írták a saját visszamenőleges megsemmisítési jegyzőkönyvüket.
Az Antikvárius közben nehézkesen kitekerte a fémhenger menetes tetejét. A szerkezetből nem hivatali körlevél hullott ki, hanem egy finom felhúzókulccsal ellátott, csiszolt üvegcse, melyben apró, megkövesedett tintacsepp lebegett.
– Nahát – suttogta az öregember, és a fény felé tartotta a fiolát, miközben Henderson gépelt billentyűi csattogva végére értek az első oldalnak. – Úgy tűnik, megérkezett a következő műszak iktatási anyaga.
Az üvegcse mélyén a tintacsepp hirtelen megmoccant, és ritmikus, fémes ketyegésbe kezdett, mint egy elfeledett zsebóra.