123/7. Az ólomkristály súlya — A szabványos jelenlét

Az Antikvárius teketória nélkül rászorította a rézprést Henderson meleg, meglágyult hüvelykujjára. Egy csikordulás, egy rövid pattanás, s mire a műszer engedett, Henderson ujjbegyén egy tökéletesen szimmetrikus, gépies barázdasor rajzolódott ki.
– Ne mozogjon, még nem kötött meg teljesen – figyelmeztette őt az öreg halk, száraz hangon.
Ugyanabban a másodpercben a csőposta réznyílása fülsiketítő csattanással nyílt ki, és a nyomásszabályzó szelepek gőzpárájából egy súlyos, csiszolt ólomkristály zuhant a zöld posztóval bevont asztalra. A tömb a hivatali mérleg serpenyőjébe gurult, mire az öntöttvas szerkezet azonnal felnyögött a hirtelen teher alatt.
– Íme, a kinevezési súly – mutatott a kristályra az Antikvárius. – Most pedig helyezze rá a frissen préselt ujját a jelenléti felületre, Mr. Henderson. A mérleg megköveteli a fizikai igazolást az igazgatói tisztség elnyeréséhez.
Henderson reszkető kézzel tette rá lágyult hüvelykujját a mérleg hideg érzékelőjére. A szerkezet belsejéből halk fogaskerék-kattogás hallatszott, majd a kimeneti nyílásból előpattant egy apró, viaszos igazoló karton.
Henderson kétségbeesve kapta fel a papírt. A nyomtatott rubrikában egy teljesen idegen, áramvonalas, átlagolt ujjlenyomat képe szerepelt.
A sarokban álló ingaóra tompa ütése jelezte, hogy a folyamat lezárult, miközben a mérleg karja lassan hátrafelé dőlt.