123/5. A gőzölgő nyomat — A hitelesített jelenlét

Henderson önkéntelenül a perforált szélű kartonlap felé nyúlt, de az Antikvárius egyetlen gyors mozdulattal megelőzte. Selyemkendőjével fogta meg a papír szélét, mintha a friss, gőzölgő korom elszínezhetné a csipkés ingujját.
– Kiváló – bólintott az öreg, miközben a fali gázlámpa sárgás fényébe tartotta a lapot. – A szerkezet regisztrálta a fizikai tömeget. A jelenlét igazolva. Ez a nyomat azonban nem az öné, Mr. Henderson.
Henderson közelebb lépett, és értetlenül meredt a kormos kartonra. A fekete barázdák finom rajzolata valóban idegennek tűnt: a hüvelykujj íve túlságosan szabályos volt, mintha precíziós műszerrel maratták volna a rézlemezbe.
– Hogy érti, hogy nem az enyém? – kérdezte Henderson, és megpróbálta lecsillapítani a kezében remegő feszültséget. – Én álltam a mérlegre, én dobtam be az ólomkristályt!
– A hivatali rendszer nem az ön személyét azonosítja, hanem az igazgatói tisztség elvárt formáját – magyarázta az Antikvárius halkan, s a lapot gondosan belecsúsztatta az íróasztal legalsó, rézveretes fiókjába. – A gép a korábbi tisztségviselők halmozott átlagnyomatát adta ki. Önnek csupán az a feladata, hogy a következő ellenőrzésig hozzáidomítsa az ujjbegyét ehhez a mintához.
A szoba sarkában ekkor éles szisszenéssel kinyílt egy apró, csempézett falfülke, és egy keskeny réztálcán gőzölgő, koromfekete kávéskészlet emelkedett ki a mélyből. Az ital illata azonban nem pörkölt babra, hanem sokkal inkább forró gépolajra és égett viaszra emlékeztetett.