123/2. A sárgaréz csille — A gördülékeny felelősségre vonás

A miniatűr sárgaréz csille halkan kattogva megállt pontosan az igazgatói íróasztal lábánál. Belsejében nem iratok feküdtek, hanem egy apró, gőzölgő porceláncsésze és egy nyomtatott kártya, amelyen aranyszegélyű betűk hirdették: „A hatékony igazgatás jutalma: elnöki kávészünet (időtartam: 4,2 másodperc).”
Henderson hitetlenkedve meredt a fekete folyadékra, miközben a mennyezeti réztölcsér türelmetlenül pattogott.
– A rendszer mégis méltányos – jegyezte meg az Antikvárius, miközben szemüvegét igazgatva óvatosan megszagolta a gőzt. – A központi vezérlés nyilvánvalóan felismerte az ön átlagon felüli iktatási tempóját, és némi frissítővel próbálja fenntartani a termelékenységet.
– Egy kávé? Négy másodperc alatt? – hördült fel Henderson, de mielőtt kinyújthatta volna a kezét, a csille aljából apró mechanikus kar pattant ki, és egyetlen mozdulattal a torkába öntötte a forró szörpöt.
A fém hang azonnal rákezdte a számlálást:
– Kávészünet letelt. Kérjük, folytassa a selejtezési folyamatot. A következő adag kiutalása megkezdődött.
Henderson megdöbbenve tapasztalta, hogy a kávé nem koffeint, hanem sűrű, kesernyés viaszízt hagyott a nyelvén. A falikárpit mögül ekkor mély, zakatoló dördülés hallatszott, mintha egy hatalmas fogaskerék-rendszer váltott volna irányt, és a padló alatt lévő csőposta hálózata vészjóslóan sziszegni kezdett.
Az Antikvárius felvonta a szemöldökét, és megkocogtatta az íróasztal sarkát:
– Úgy tűnik, igazgató úr, a jutalomkávé valójában a selejtező üstök fűtőanyaga volt. És a csőpostában most valami sokkal nehezebb közeledik.