122/3. A polírozott prizmák — A vetített előléptetés

Henderson habozás nélkül átlépte a lencse alakú nyílás kőperemét, mintha a nyirkos alagút csupán a saját, jól megérdemelt hivatali előléptetésének előszobája lenne. Az Antikvárius óvatosan követte, felkészülve a legrosszabbra, de a szűk átjáró végén nem selejtezőgödör, hanem egy vakítóan kivilágított, polírozott sárgaréz csarnok fogadta őket.
A terem közepén monumentális üveglencsék és forgó prizmák hálózata csillogott. A mennyezetről lógó gőzcsövek selymes sziszegéssel hajtották a finom fogaskerekeket, amelyek vibráló fénycsóvákat vetítettek a szemközti mészfehér falra. Henderson meglepetten torpant meg: a vetített képen saját maga állt, amint elégedetten aláír egy vaskos, bordó bőrkötésű okiratot.
– Látja? – mutatott pöffeszkedve a falra Henderson, miközben gépiesen igazított egyet a zakója hajtókáján. – A rendszer nem elnyelni akar bennünket, hanem az igazgatótanácsi kinevezésem bemutatóját próbálja! Ez a szektor a hivatalos előrelépések vizuális szimulátora.
Az Antikvárius nem osztotta a tisztviselő kirobbanó lelkesedését. Közelebb lépett az egyik beállított lencséhez, és észrevette, hogy a vetített mozgóképsorozat ciklikusan ismétlődik. A falon páváskodó „Henderson” mögött a háttérben nem elegáns igazgatósági lakosztály húzódott, hanem egy ablaktalan, belülről reteszelt selejtezőfülke.
Mielőtt azonban figyelmeztethette volna társát a felületes szemlélődés veszélyeire, a prizmák forgási sebessége hirtelen megduplázódott. A vakító fénycsóva éles villanással kialudt, s a terem túlsó végében egy rézveretes, gőzölgő csapóajtó pattant ki halk kattanással.