121/7. Az önkiürítő leltár — A hiányzó iktatószám

A korhadt iktatóállvány mögül egy újabb gördülő íróasztal gurult elő. Az asztalnál nem ülő alak foglalt helyet, hanem egy rézből készült, gőzhajtotta kar, amely fáradhatatlanul másolta a felhalmozott iratokat. Henderson felderítő szemüvege hirtelen élesre fókuszált: a szemközti asztalon fekvő dosszié címe megegyezett az övével, ám abban nem a jövőbeli teahiányok szerepeltek, hanem a jelen pillanat hajszálpontos forgatókönyve.
– Bámulatos! – kiáltott fel Henderson. – A rendszer nem a jövőt jósolja meg, hanem előírja! Ha itt az áll,hogy fél percen belül leejtem a töltőtollat, akkor a hivatalos protokoll szerint…
A toll nyomban kicsúszott a kezéből, és csörrenve koppant a kőpadlón. Az Antikvárius sztreptoszkópja ekkor éles, süvítő hangot adott ki. A vákuumcsövek tintapárája hirtelen áramlást váltott, s a gótikus állványzat rézcsuklós karja egyetlen lendülettel lesöpörte a teendők jegyzékét.
– Nem protokoll, Henderson – jegyezte meg az Antikvárius fanyarul, miközben a saját íróasztala hirtelen rögzült a polcsor szélén. – A felderítés nem a hibákat keresi. Mi vagyunk a hiányzó tételek.
Az iktatóállvány mögötti falon egy sárgaréz tábla világosította fel őket a száraz valóságról: „Önkiürítő Leltárarchívum. A belépők automatikusan a saját mulasztási jegyzékük részévé válnak.” A két gördülő asztal egy kattanással reteszelt, és a gépiesített kar finom precizitással mindkettőjük dossziéjára rányomta a „Selejtezve” bélyegzőt.
A csarnok mélyén ekkor egy apró, sárgaréz gőzsíp adott ki ütemes, süvítő hangot.