121/3. A száguldó gyűjtőkocsi — A szinten aluli átsorolás

A meredek lejtőn robogó kocsi kerekei szikrát vetettek a sárgaréz síneken. A sűrű gőzfátyolban egymást követték a falra szerelt, zománcozott táblák, amelyeket Henderson lelkesen próbált elolvasni.
– Vezérigazgatósági gyorsjárat! – kiáltotta át a fogaskerekek csikorgását, büszkén megigazítva a még friss, olajos tintával bélyegzett hajtókáját. – A logisztika csúcsa! A kiemelt erőforrásokat nem várakoztatják a huzatos lépcsőházban.
Az Antikvárius szemei mögött feszült számítások zajlottak. Állát a szoros acélrácsnak feszítve figyelte a mellettük elsuhanó feliratokat.
– Henderson, az utolsó táblán az állt: „Alapanyagszint – Másodlagos megmunkálás”. És a betűk aljáról gyanúsan hiányzott az aranyozás.
– Csupán hivatali szakkifejezés a humánerőforrás-optimalizálásra – intett a férfi, mintha a reteszbe zárt bokája csak egy kényelmes lábtartó volna.
A kocsi egy éles zökkenővel vízszintesbe vágódott, és csikorgva lassulni kezdett. A felszálló gőz leple mögül egy végtelennek tűnő, mélyen a föld alatti csarnok bontakozott ki. Ám itt már nem voltak székek: a hosszú vasasztalokból közvetlenül acélállványok álltak ki, amelyekre pontosan olyan rögzítőbilincseket szereltek, mint amilyenek most az ő lábukat tartották.
A kocsi pontosan az egyik üres asztalnál állt meg. Az acélrács felpattant, de a bokájukat fogó szerkezet egyetlen fémes kattanással a padlóba épített sínhez reteszelte őket, egyenesen a zöld lakkal bevont munkalap elé.
A mennyezetről két vékony, rézből készült mechanikus kar ereszkedett le, és finom, mégis ellentmondást nem tűrő mozdulattal mindkettőjük markába egy-egy vastag, gumicsővel a falhoz kötött töltőtollat illesztett. A szomszédos asztalnál egy teljesen kiszáradt tintafolt gőzölgött a hiányzó iktató helyén.