121/1. A fémes muzsika — A szinkronizált túlóra

A rekedt muzsika ütemére a mennyezeti sínpálya láncai hirtelen felgyorsultak. Henderson karja olyan hevesen kezdett rángani fel és le, mint egy elszabadult dugattyú, mire a homlokán lévő kék kenőanyag melegedni kezdett a súrlódástól.
– Ez a műszakváltás jele! – lihegte Henderson, miközben a könyöke ritmikus kattogással forgatott egy réz fogaskereket. – Ugye ez azt jelenti, hogy tíz perc múlva uzsonnaszünet jön?
Az Antikvárius szemöldöke veszélyesen megrándult. Az ő keze precíz, metronómszerű mozdulatokkal rángatta a csőposta hajtókarját, miközben a felnyíló zenedoboz belsejéből egy apró, sárgarézből öntött miniatűr bürokrata emelkedett ki. A figura nem táncolt: apró, perforált lyukkártyát adagolt a szerkezetbe, ami azonnal átállította a hajtás áttételét.
– Ön javíthatatlan optimista, Henderson – sziszegte az Antikvárius, miközben a vállízülete tompa reccsenéssel alkalmazkodott a megnövekedett fordulatszámhoz. – Ez nem az uzsonnaszünet. Ez a szinkronizált túlóra nyitánya.
A falból ekkor egy csempézett tálca tolódott ki, rajta két csésze gőzölgő, cikóriakávé illatú folyadékkal. A csészék felé apró, gőzhajtású kanalak nyúltak ki, ám mielőtt bármelyikük hozzáférhetett volna, a csőposta sárgaréz szája felpattant, és egy újabb köteg feldolgozandó aktát zúdított a fejük feletti futószalagra.
A mennyezeti gőzbábuk odafent kétszeres sebességre kapcsoltak. Henderson kékre kent homlokából finom gőzsugár csapott ki, jelezve, hogy az előléptetett igazgatóság üzemi hőmérséklete végre elérte a hivatalos minimumot.