120/8. A gépiesített műszak — A beépített igazgatóság

A ketyegés hirtelen felgyorsult, majd a réztölcsérből egy elszíneződött papírcsík vágódott ki, egyenesen Henderson kék tintás homlokára. Az Antikvárius türelmetlenül megragadta a pergament, és a mennyezeti rézhengerek tompa gőzfényénél olvasni kezdte a gépelt sorokat.
– „Tájékoztatjuk a volt igazgatóságot, hogy a felváltási folyamat lezárult” – mormolta az Antikvárius. – „A felső szobában dolgozó gőzbábuk az előző műszak kimerült dolgozói voltak. Az Önök feladata mostantól a szerkezet alsó hajtókarjainak kézi működtetése.”
Henderson még fel sem fogta a szavak súlyát, amikor a lábuk alatti iktatókocsi padlója felpattant. Két vastag, sárgarézzel pántolt emelőkar lendült ki a sötétből, és precíz, rugós mozdulattal a csuklójuk köré pattant. A homlokukra nyomott kék tinta nem hivatali pecsét volt, hanem tapadásjavító kenőanyag: a mennyezeti sínpálya apró fogaskerekei azonnal fogni kezdték a felületet.
– Hát nem előléptettek bennünket? – nyögte Henderson, miközben a karja ritmikus, gépies mozgásba kezdett, közvetlenül a csőposta hajtótengelyét forgatva.
– Dehogynem, maga szerencsétlen – sziszegte az Antikvárius, ahogy a saját keze is fel-le kezdett járni a fogaskerekek ütemére. – Beépítettek bennünket az infrastruktúrába. Így legalább sosem késünk el a műszakról.
A távcsőben tisztán látszott, ahogy odafent a gőzbábuk csuklója meglendül, s hajszálpontosan követve az ő alsó, kényszerű mozdulataikat, elképesztő sebességgel róják a betűket az iktatókönyvbe. A csarnok mélyén ekkor tompa fémgong kondult, s a sínpálya melletti futószalagon egy magányos, megfakult ezüst zenedoboz gördült elő, amely rekedtes, fémes dallamot kezdett játszani.