120/7. A sárgaréz távcső — A helyettesített igazgatóság

A szürcsölő hang hirtelen cuppanássá vált, és a pneumatikus bélyegzőfej nem a koponyájukat zúzta szét, hanem egy vastag, tintaáztatta szivacsot nyomott mindkettőjük homlokára. A sárgaréz rögzítőkarok egyetlen mechanikus kattanással elengedték a gallérjukat, majd a gördülő iktatókocsi egy meredeken lejtő, olajos sínpályán megindult a gőztelt alagút mélyébe.
– Ez nem kivégzés! – kiáltotta Henderson, miközben a homlokáról sűrű, kék iktatótinta csepegett a szemöldökére. – Ez egy automatizált felderítő járat!
– Csekély vigasz, maga szerencsétlen! – üvöltötte vissza az Antikvárius, miközben görcsösen kapaszkodott a fémlemez szélébe. – A hivatali protokoll szerint a felderítés mindig a selejtezhető erőforrások kiküldésével kezdődik!
A kocsi egy csöndes, boltozatos csarnokban állt meg, ahol óriási rézhengerek pörögtek monoton suhogással. A falakon több ezer apró fémfiók nyílt és csukódott ütemesen, mintha az egész helyiség egyetlen hatalmas, tüdőként működő irattár lett volna. A sínpálya legvégén egy kis állványon magányos tárgy pihent: egy polírozott sárgaréz távcső, amelyet közvetlenül egy csőposta-betekintőre csavaroztak.
Henderson óvatosan a lencséhez hajolt. A cső túlsó végén nem a szellőzőrendszert látta, hanem a saját antikváriumának hátsó szobáját. A műhelyasztaluknál egy sárgaréz karokkal felszerelt gőzbábucska ült, amely hajszálpontos mozdulatokkal hamisította a saját kézírásukat az iktatókönyvben.
– A pozíciónkat odafent már betöltötték – suttogta Henderson.
Az Antikvárius épp felhorkant volna, amikor a távcső melletti réztölcsérből egy apró, fémes mechanikus óra ketyegése indult el.