120/6. A gőztelt alagút — A kinevezett üzemmód

A zötyögve száguldó iktatókocsi egy alacsony, csempézett szervizkamrában állt meg, ahol sárgaréz csövek százai durmuzsoltak monoton ritmusban. A falakból kiálló piros kijelzők egymás után dobták ki a friss státuszfrissítéseket: mindkettőjük neve mellett az „Aktív Igazgatósági Erőforrás” felirat villogott.
– Látja, hová vezetett a kapkodása? – csattant fel az Antikvárius, miközben a koromtól fekete zakóját próbálta méltóságteljesen porolni. – Kineveztek bennünket igazgatónak a csőposta gyomrában!
– Legalább a döntéshozatali jogkörünknél vagyunk – sziszegte Henderson dühösen, és fenségesen próbált felállni, ám a lábán lévő fémlánc azonnal visszarántotta a kerekeken guruló tálcára.
A kamra közepén elhelyezett bronzkatedrából gépies kattanással egy óriási, pneumatikus bélyegzőfej emelkedett ki. A szerkezet nem várt szóbeli utasításra: a falakból kinyúló sárgaréz rögzítőkarok megragadták mindkét férfi gallérját, és pontosan a nyomólemez alá pozicionálták a fejüket. A számláló kijelzőjén megjelent az új igazgatósági feladat: óránként háromezer selejtezési döntés hitelesítése – közvetlenül a homlokukkal.
– Ez nem igazgatóság, Henderson, ez teljesítményalapú átsorolás! – vágta rá az Antikvárius éles hangon.
A csőrendszer mélyéről ekkor sűrű, szürcsölő hang hallatszott, mintha valahol a sötétben egy óriási szívószállal próbálnák felszívni a lerakódott hivatali üledéket.