120/3. A rejtett rekesz — A kollektív felelősségvállalás

A padlólap lassan hátrasiklott, és a sötét nyílásból egy sárgaréz szegélyű, kárpitozott emelvény emelkedett ki. Tetején egy vaskos, bőrkötésű főkönyv feküdt, mellette egy gőzölgő tintatartóval és egy mechanikus, fémből öntött lúdtollal, amely magától kapirgált a sárgult lapokon.
– Látja? Ez nem büntetés, csupán egy iktatási automatizmus – mondta az Antikvárius, miközben éles, ingerült hangon próbálta racionalizálni a helyzetet. – Ha kitöltjük a kollektív felelősségvállalási ívet, a rendszer feloldja az ecetsavas zárlatot, és visszaállítja az eredeti protokolt.
Henderson a fogát csikorgatta, de a maró ecetszag és a csikorgó fogaskerekek zajában nem látott jobb megoldást. Odalépett az emelvényhez, megragadta a fémtollat, és dühösen aláírta mindkettőjük nevét a kijelölt pontozott vonalon.
A könyv abban a pillanatban csapódott be, amint a száradó tinta elfedte az utolsó betűt. A falban rejtett pneumatikus csövek sziszegtek fel, de ahelyett, hogy a kellemetlen szag elpárolgott volna, az iroda túloldalán lévő nehéz tölgyfa ajtó zárja kattant háromszor egymás után.
A résnyire nyíló ajtón túl nem a várt kijárat, hanem egy sűrű gőzzel teli, csempézett alagút sejlett fel, amelynek mélyéből fémes, ütemes léptek zaja közeledett.